Ne szavazz hülyén! - Politikai gyorstalpaló szélesvásznon

"Nem tudom megérteni a feneketlen gyökérséget!" - akadt ki Christoph Waltz a Skynews-nak. Akár láttad a vírusvideóként terjedő interjút a Brexit kapcsán, akár nem, a következőkben egy kötelező filmlistát ajánlunk: mielőtt bármikor bármire szavaznál, érdemes legalább az egyikbe belenézni, katt tovább, hogy kicsit képbe kerülj arról, kik és hogyan irányítják a dolgokat.

A bizarr, igaz történetet bemutató filmben megtekinthetjük, hogy volt képes egy texas-i kongresszusi képviselő és egy kidobott C.I.A.-s felfegyverezni az afgán mujahideent a szovjetek ellen. A visszatekintő az akkor hősiesnek számító akcióra egészen depresszív (figyelelembe véve a 9/11-es következményeket). Mike Nichols és Aaron Sorkin egy isteni rendező-író páros, Tom Hanks és Philip Seymour Hoffman szintén remekelnek.

Robert Redford és Dustin Hoffman karakterei bizonyítják, hogy mindenki hazudik és egy politikusban sem lehet bízni. A Watergate a mai napig a "legszórakoztatóbb" politikai botrány, mivel tele van szaftos részletekkel és senki sem halt meg benne (hacsak a demokráciát nem tekintjük személynek). Alan Pakula rendező pedig zseniális abban, hogy irodában, telefonon beszélő emberek képeit izgalmas drámává varázsolja, még úgy is, hogy már eleve tudjuk, hogyan végződött a sztori.

Ha kell egy emlékeztető arról, hogy mi a demokrácia és mi nem az: kötelezően ajánlott az ötvenes évek közepén játszódó film, mely Edward R. Murrow és producere Fred Friendly igaz történetét mutatja be. Klausztrofób, rettenetesen erős hangulatú film. Murrow legendás műsora nemcsak McCarthy szenátor kommunistaüldözésének fordulópontját jelentette, hanem a televíziózás történetében is mérföldkőként tartják számon.

A minden idők legegyedibb interjúsorozatát bemutató film — melyben Richard Nixon elnök bevallotta, hogy kamuzott — Frank Langella (mint Nixon) és Michael Sheen (mint a tévés David Frost) főszereplésével nem csak szórakoztató és izgalmas film, de betekintést enged a tévézés hőskorába és a politikai elit piszkos ügyeibe is. Az alkotás egyébként adaptáció, a színészek ugyanebben a felállásban színházban játszották először a darabot.

Csak hogy a filmkészítők bevállalósságát megvillantsuk: mikor Ed Gernon producer a hitleri Németország vak, gondolkodás nélküli politikai életét a George W. Bush vezette Amerika háborús korszakához hasonlította, azonnal kirúgták, hogy megóvják a filmet a sárbatiprástól, pedig mindenki egyetértett a párhuzammal. Ez instant klasszikussá teszi az alkotást, még úgy is, hogy néhol kissé túlságosan is melodramatikusra sikerült.

Talán meglepőnek hathat, de a melegjogokért folytatott harc sem 2000-ben kezdődött. Gus Van Sant életrajzi filmjében az úttörő Harvey Milk szenátor küzelmeit követhetjük nyomon, amint egyszerű (ám népszerű) közösségi figurából egy generáció hangjává növi ki magát a hatvanas-hetvenes években. Érzelmileg felkavaró film a politikai játszmákról és az egyenjogúságról, de szerencsére Sean Penn alakítása miatt mégsem teljesen depresszív, inkább inspiráló.